Leaves from the Forest

Közkívánatra, íme a mese!

Mivel is kezdhetném? Történt egyszer, réges-régen, messze innen, hogy két igaz szív külön bolyongott ezen a korongon, amit mi buta módon világnak hívunk. Vadregényes tájakon jártak, ősi titkokat regélő falak meséjét hallgatták. Olyan réteken sütkéreztek ahol a fű olyan zöld mint sehol másutt ezen a földön, a patakok olyan cserfes locsogással szaladnak kavicsos medrükben, hogy illedelmes tündérek pironkodva hallgatják őket. Egy napon egy aprócska tündér meghallotta amint egy cserfes patak egy férfiúról csacsog, aki a patak partján líráját pengetve messzi otthonáról énekel. A líra hangjai pitypang apró magjaiként lebegtek a szélben és messzire vitték a fonott szakállú szív dobogását. Az apró tündér felkapott egy magot, kalapjába tűzte és szállt-szállt abban a reményben, hogy segíthet megtalálni párját a hóbortos férfiúnak. Addig ment, mígnem végül Sziklaanyához nem ért ahol megpihent. Sziklaanya tövében kedves kis kavicsok mosolyogtak, és mint ahogy a kavicslánykáktól megszokhattuk, folyton-folyvást pletykálkodtak. Sziklaanya hiába csitította őket szigorával, mégis kikotyogták a szóbeszédet, hogy egy páratlan leány járt éppen a minap a réteken. Fejét vadvirágokból font dús koszorú ékesítette és még a hízott lusta mohák is derűsen hallgatták a leány énekét. A tündérnek nem is kellett több repült-repült amerre a fák mutatták, amerre a bokrok sóhajtoztak, és amíg meg nem lelte a leányt. A leány egy bükkfa tövében aludt, és hogy a tündér nehogy felfedje kilétét, óvatosan beletűzte a lány hajába a fonott szakállú szív dobogásának virágát, a pitypang magot. A lány álmában meglátta  a líráján nyekergő magányos szívet, és olyannyira belegabalyodott a fonott szakállzuhatag titkos ösvényeibe, hogy  mikor felébredt, már tudta merre találja kedvesét. Nem is várt tovább, elindult hamar, lába oly könnyedén érintette a morcos avart, hogy annak nem hogy kifogása nem volt a dolog ellen, hanem talán még dalra is fakadt, a szokásos kínos recsegés helyett. Az ifjú egy kőrisfa odvába hortyogott kedvesen. A lírát huncut tündérek pengethették, mert a pitypangok szüntelenül szálltak a levegőben, mint a cifra szappanbuborékok. A leány, amikor odaért finoman megérintette a kackiás szakállt, ami abban a pillanatban apró szikrákat szórva ismét csinos fonattá söndörödött. A fiú ebben a pillanatban felébredt és elmerült a leány szemének kedves bogarába. A Két szív ettől a perctől fogva együtt szállt tovább, mint a páros röptű pillangók akár a Vörös admirális és felesége. Egy napon megpihentek sziklaanya ormán, aki örömüket látva nekik ajándékozta egykori boldogságának két féltve őrzött könnycseppét. Az egyik arany, a másik ezüstszínben játszott, de oly pompásan, hogy a nap és a hold is elismeréssel mesél róluk. Hamar elterjedt a híre a két könnycsepp szépségének, csodájára is jártak szerte a nagyvilágból. Mígnem egy este, amíg a leány aludt a fiú elindult régi barátjához a Bádogemberhez, hogy fagyassza meg a két cseppet örök boldogságba. A Bádogembernek sem kellett több, üzent a szelíd Pinttyel, hogy kérje meg a vén Bükk apót és a barátságos Kőrist, hogy küldjenek a legszikrázóbb levelükből. A Pinty hamarosan meg is hozta a különleges leveleket a Bádogember erdőszéli műhelyébe. A mester a szíve helyén elhelyezett apró ajtaját nyitotta fel és belehelyezte a két könnycseppet és az izzó leveleket, majd az énekes Pinty a kicsiny ajtót becsukva varázslatos dalra fakadt. Bádogember résein, a kicsiny műhely ablakán és az ajtó repedésein, mint aranyló méz csordogált ki a fény a sötét erdőbe. Így született meg a Fonott szakállú ifjú álma. Egy napon a Leány és az Ifjú az ujján az ékszerrel ébredtek, azóta örök boldogságban és szeretetben lubickolnak. A Bádogember néha mesét ír róluk, és a kis Pinttyel szüntelenül mosolyognak!

Ez a teljes igazság! Aki nem hiszi, járjon utána! :)